Abortusz
Szeptember 3 volt az a nap, ami életem legrosszabb napja volt eddig. Ezen a napon derült ki, hogy nincs tovább MI... Remek mert 1 hétre rá kaptam is időpontot az abortusz elvégzésére. Érted? 1 hét múlva....
1 hétig még élned kell azzal a tudattal, hogy 2 elhalt embrió van a pocakodban, reménykedsz, hogy nem okoz nagyobb problémát. Bocsánat, de úúúgy megkérdeztem volna valakit, hogy mi a picsáért várunk 1 hetet????
Végülis még azon a napon kiderült, hogy pénteken megcsinálják a műtétet, valószínűsítem, hogy amiatt kerültem előrébb, mert voltak anyukámnak kapcsolatai. Így 2 napot kellett eltöltenem a tudattal, hogy még bennem vannak, de már nincsenek velem. Őszintán bíztam benne, hogy nem élem meg ezt a napot és vége lesz mindennek előtte, nem szenved senki tovább miattam. No de nem így lett, hiszen itt vagyok és írom ezeket a dühvel telt sorokat.
Egyébként sokat kerestem, hogy ez hogyan működik, mit csinálnak vagy bármi infót erről, de részletesen ezt senki nem írta le, így itt vagyok szia, elmondom hogyan történik életed legrosszabb napja.
Reggel 7-8 körül (erre pontosan nem emlékszem) kellett érkezni éhgyomorra, berobbantam a kórházba ott bejeletkeztem a paírjaimmal, nagyon sok kérdés volt még előtte, illetve ultrahangot is készített a doktor úr. Természetesen nem történt semmi jó.
Felkísért egy kedves nővér a szobámban, ahol rajhtam kívül akkor még csak 1 idősebb néni feküdt.Megmérték a vérnyomásomat, ami hozzám képest magas volt, de valószínűleg azért mert az állami kórházaktól kiver a víz is.
Én a sírással küzdöttem, nem szeretek sírni mások előtt, mert utálom a sajnálkozó, szánakozó tekintetet. Szóval nyeltem nyeltem, válaszoltam 1-1 szóval a feltett kérdésekre.
Az ágyamat elfoglalva kaptam infúziót, nem ehettem, nem ihattam, bár lehet amúgy sem ment volna... 2 infúzió folyt le, mire betöltak a műtóbe, ahol felhelyeztek valami ballont vagy bárhogy is hívják, ami kitágítja a méhszájat.
Ide már teljesen megsemmisülve mentem be, könnyes volt a szemem, nem láttam semmit, felfeküdtem, majd egy kurva éles fájdalmat éreztem, amitől aztán véglek megszűnt az erőm, és kifakadt a fájdalmas sírás, ami oly régóta nyomta a mellkasomat. Hab a tortán, hogy a műtőben egy kiscsaj, gondolom a műtős kiscsaj, nem tudom hogy hány éves nem is érdekel róla semmi, jobb, hogy nem voltam még észnél a fájdalomtól megkérdezte tőlem, hogy nem lehet hogy azért nem sikerült mert nem akartuk őszintén? - Olyat gondoltam akkor, amit még mai napig nem mertem kimondani és leírni sem. De esetleg ha eljut hozzád ez akkor lenne egy kérdésem hozzád (egyébként már tudom a nevét, mert a papíromon szerepel) : TE TELJESEN HÜLYE VAGY? - ha akkor magamnál vagyok és tudtam volna gondolkodni akkora pofot adtam volna neki olyan jó dühből eredő istenes pofot, hogy a korház fala adta volna a másikat te nyomorult... Ezt szerintem senkinek nem mondtam el, mármint ezt a részét ennek a napnak, pedig mai napig hallom azt az undorító hangot a fülemben, és csak abban reménykedem, hogy egyszer vele is történik valami, ami ilyen nyomot hagy benne.
Mindegy. szóval bent volt az a cucc, amit azt mondták eléggé fájni fog, de igazából nem fájt egyáltalán testileg. Lelkileg sokkal nagyobb gondjaim voltak, mint figyeljek a testi fájdalmakra, szóval felőlem fel is vághatták volna a hasam ott akkor abban a percben, egyáltalán nem éreztem semmit.
Folyton hullott a könnyem nem győztem törölni az arcomat, fújni az orromat... Végül kaptunk még egy 3. szobatársat, hasonló az esete, mint az enyém, csak sajnos neki még később kb 15-20 hét körül ért vége az álma.
Ja igen, és nem jöhetett be hozzám senki, ott voltam egyedül a fájdalmammal... Nem tudom hogy könnyebb lett volna, ha bejöhetett volna a férjem, vagy egyáltalán be akart-e jönni, ezt már nem tudjuk meg.
Aztán valamivel 13 óra előtt érkezett el az idő, amikor ismét bementem a műtőbe, ott elaltattak, amit már egyébként megszoktam, hiszen utóbbi időben pontosan 5x altattak, úgy fogtam fel, hogy legalbb pihenek egy kicsit. Szóval igen, a háziorvosom, aki egyben az altató orvosom is volt, simogatta a fejem közben, ami egyébként megnyugatott, mert anyukám is mindig simizte, ha valami baj volt :), szóval egyedüli pozitívként ezt tudom kiemelni. Elaludtam.
Sajnos túl korán ébredtem fel.
Ahogy magamhoz tértem felvettem a kapcsolatot a férjemmel és anyával, elmondtam hogy kész vége, könnyekkel küzdködve. Azt hittem egyébként akkor már könnyebb lesz, de nem volt az. Baromi nehéz volt minden lélegzetvétel.
Alig vártam, hogy hazamehessek vagy legalábbis innen el.
Végre ihattam néhány kortyot. Közölték, hogy 17 órakkor mehetek el. Na neeeeeeeeeeee, én addig nem bírom itt ki. Végülis kisírtam, hogy 16 óra előtt egy kicsivel elmehettem.
Az autóban csend és hullaszag uralkodott, nem tudtam mit mondani és a férjem sem, bár ő sosem, nemhogy ilyen helyzetekben. Szóval a mekizni mentünk mert olyan éhes volt, hogy fel tudtam volna fajni egy medvét. Aztán potyogtam a könnyeim útközben.
Hazaérve, ismét közös sírás volt anyával, megvannak itt a programok kérem szépen.
Teltek a napok, 4 hét múlva kellett mennem kontrollra.
A saját nőgyógyászomhoz mentem, ahhoz, akinél nem olyan régen, még megtudtuk, hogy 2 baba van és hallottam a szívverést. Most azért ülök abban a székben, hogy műtét után, hogyan gyógyul a méhem, nincs-e bármi probléma.
Őszintén abszolút nem érdekelt. Már az ajtón belépve ordítani akartam volna.
Nemrég reményekkel, izgalommal telve feküdtem be abba a rohadt székbe, és örömkönnyekkel szálltam ki. Most? Most meg a legnyomorultabb nőként ültem be és szálltam ki.
Mai napig, ha oda megyek felelevenedik bennem minden érzés, minden gondolat, minden fájdalom.
Soha nem foglalkoztam politikával, most sem áll szándékomban, de a legmérgesebb a kormányra vagyok, aki semmiben nem segít azoknak a meddő pároknak, akik donor petesejtre szorulnak.
Külföldre visszük a több millió forintot, hogy nekünk is legyen esélyünk a szülővé válásra, és lófasz támogatást kapunk. Illetve deeee, az arcunkba nyomják a sok plakátot, amin hirdetik, hogy az az igazi nő, aki szül, és a méhed azért van, hogy gyermeket hordhass ki. KÖSZÖNÖM SZÉPEN, sokat segítenek ezzel minden meddő nőnek.
El sem tudják képzelni, és nem is akarják elképzelni, mert egyáltalán nem emberek azok, akik ezeket a plakátokat kitalálják, hogy mit érezhet, az, akinek a teste nem képes erre, bármilyen okból kifolyólag.