Életem legelső műtétje

Megtaláltam. Az orvost, akinek a mai napig hálás vagyok és imába foglalnám a nevét, ha a hitem még meglenne (erről később). Beléptem az ajtón kedvesség és szakértelem fogadott, konkrétan az első tünetem után elmondta, hogy hol és mivel van probléma. Az ország másik végére kellett utaznom miatta, de megérte, nem csak azért mert egyébként szeretek új városokban sétálni és nézelődni, hanem azért is mert tényleg azt kaptam, amit reméltem. 

Az ultrahangon mindent szépen megmutatott,ami akkor látszódott. Elmagyarázta, hogy milyen kezelésre van szükségem, mire számítsak a jövőben. Sürgős műtétet javasolt, ami, mint később kiderült államiban azt jelenti, hogy majdnem 1 év múlva akár már meg is műthetnek.   

Másik megoldás, kifizetek kb. 9000 eurót (3,5 millió forintot) magánkórházban, természetesen az euró árfolyam akkor az egekben volt, a covid tombolt. 

Anyukám kísért el a vizsgálatra. Úton hazafelé néma csend. Édesanyám annyit mondott csak, hogy kifizetjük. Persze ki, mindjárt előveszem a bal zsebemből azt a csekély összeget. Tudtam, hogy ki fogjuk fizetni, mert nem volt más megoldás. Megvárhatjuk, amíg teljesen elzáródik a vastagbelem, bekerülök a sürgősségire és ott a hasam szétszabdalásával kivesznek minden oda nem illő dolgot, a legegyszerűbb eljárással és módon. Nem a műtéttől féltem, hanem attól, hogy állami intézménybe kerülök és soha nem lehetek már önmagam. Nem vehetek fel bikinit, mert a hegeket szégyelni fogom, nem élem túl az egészet vagy olyan dolgokat is kivesznek, ami menthető lenne, vagy éppen bent hagynak olyan dolgot, ami miatt később ismételten kés alá kell feküdnöm.

Még az autóban hazafelé kértem árajánlatot a műtétre, hogy egyáltalán tudjunk mire számítani, bankot raboljunk, vagy esetleg elég egy kisebb ékszerbolt is? - Végül egyiket sem tettük meg. Édesanyámék hitelbe vágták magukat.   

Nem sokkal később meg is érkezett az ajánlat, illetve az időpont is. Le volt benne minden írva, hogy az alatatóorvosom ki lesz és milyen vizsgálatokra lesz szükség mire megyek hozzá konzultációra. Minden érhető volt. 

2022.03.29. Kicsit kevesebb, mint 2 hónap telt el az első összeomlás óta, amikor kiderült, hogy műteni kell. Elérkezett a műtét napja. Befeküdtem a kórházba, csináltak még néhány vizsgálatot, kaptam egy enyhe nyugtatót, ami annyira kiütött, hogy nagy stresszes óráimban elaludtam. Egy kedves hang ébresztett, hogy megyünk a műtőbe, vegyem le a bugyimat, akkor engem vihettek volna bárhová, világomat nem tudtam. 

Teljes biztonságban éreztem magam, profi csapattal, profi orvosokkal és ápolókkal. Lehet, hogy csak a nyugtató miatt, ezt nem tudjuk meg később sem.   

Következő emlék, a blog első bekezdése, amikor megtudtam, hogy soha nem lehet természetes úton kisbabám, mert sokkal nagyobb volt a pocakomban a káosz, mint az látszódott a felvételeken és rengeteg volt az összenövés, a petevezetékeknek és a petefészkek egy részének menniük kellett.

Amint beszélni tudtam, felhívtam a férjemet és édesanyámat, akiknek természetesen egy értelmes mondatod nem tudtam elmondani, így anyukám rendesen bepánikolt, hogy mégis mi történt, hogy nem tudok beszélni, mindenki megnyugtatta, hogy az altatás miatt van. De annyira emlekszem, hogy azt mondtam neki, hogy nincs nagy vágás :) Ugyanis meg volt erre az esély, hogy laparoszkóppal nem fogják tudni eltávolítani a dolgokat, akkor ugye felvágják a pocakomat, tudom tudom nem ez a legnagyobb probléma, én mégis tartottam tőle. Illetve még arra is fel kellett készülnöm, hogy mivel a vastagbelem is éritett, így lehet ki kell vezetni, mondjuk ez azt hiszem 10%-ra jósolták, végül ez sem következett be.