Harmadik beültetés

Elkezdődött a szokásos menetrend. Tabletták, injekcióK. 

Kaptam véralvadásgátló szurit is, amit minden nap szurni kellett a másik injekcióval együtt, így már mindkét oldala a hasamnak olyan volt, mint egy tűpárna. Szteroidot is kaptam, egy csekély mennyiségben. Ettől mindenki fél, persze jogosan, hiszen ennek ugye az lenne a lényege, hogy az immunrendszert legyengíti, így bizakodva abban, hogy nem akarja majd az embriót kilökni indultunk neki a 3. egyben utolsó előtti beültetésnek. 

Időközben nézegettem  mindenféle kutatást, külföldit főleg, ugyanis valahogy ők jobban foglalkoznak a meddőség problémájával, mint hazánkban. Szóval találtam egy kezelést, amit egyébként alkalmaznak már itthon is, de nem erre, illetve még nagyon gyermekcipőben jár ez az egész, de nekünk nem volt veszítenivalónk. Ez a kezelés a PRP (Platelet Rich Plasma) volt, aminek az a lényege, hogy a saját véredből kinyerik a növekedési faktorokkal dús plazmát és azt olyan helyre juttatják, ahol biológiai regenerációt tudnak elindítani. Én a méhembe kaptam vissza beültetés előtt kb. 2 héttel. Ez a kezelés 350 euró volt. 

Itt az ember lelke elkezd megsemmisülni, vagyis én ezt éreztem. A testem csak tűrt, tűrte a sok hormont, gyógyszert, mindent, és szerencsére olyan nagy mellékhatásokat nem produkált, mint amiket lehet itt-ott olvasni. 

Hullott a hajam? - Igen

Híztam? - Igen (10kg-t)

Lehangoltság, hangulatingadozás volt? - Igen

Ezek mind nem számítottak, a cél lebegett a szemem előtt. Ki kell bírni, mindent tűrni kell, harcolni kell és menni, nincs idő foglalkozni a tünetekkel. A maximumot kell, hogy nyújtsa a testem. Picit ez a 3. olyan volt, hogy azért is izgul az ember, hogy mi van, ha ez az embrió sem ébred fel, akkor ez az utolsó meg minden ilyen stressz ott van az ember nyakán, ezt akarva akaratlanul is megbújik. 

Április 9-én megtörtént a PRP és a méhnyálkahártya vastagságának a mérése.

Április 15-én történt meg a beültetés. Új hálóing, új papucs ilyenkor már semmit nem bíz az ember a véletlenre, rontás van a ruhán minden... (nyilván nem, de ha mégis?)- nem adtuk meg az esélyt. A megszokott csapat volt a szobában, az ágy ugyan az volt, mint előtte, mindenki végtelen kedves és türelmes. Mosolyog, pozitivitást sugall, amit próbálsz magadba szippantani, próbálsz ellazulni, várod a világító kis izét az ultrahang képen, hogy megint tudj bőgni. Rutin már. Mégis megnyugattó, mert tudod mire számíts, minden lépést tudsz, minden erőddel benn akarod azt a fagyibabát tartani, az életed árán is. 

A tünetek erősebbek voltak, mint az első kettőnél, borzalmas hányinger, hangulatváltozás, sírás, nevetés, harag, düh, minden játszott. ÉS A VÁRAKOZÁS. Szerintem a legnagyobb ellenségem :) 

2 hét, amíg minden kiderül, anyukám, keresztanyukám volt itt 1-1 hetet, hogy nekem kb. csak mosdóba kelljen kimennem, semmit nem csinálhattam (királylány voltam). 

Természetesen a tesztelés itt sem maradt el. A 10-es érzékenységű halvány pozitívat mutatott, de itt éreztem, hogy ennek már ezen a napon erősebbnek kellene lennie. A 25-ös érzékenységű sajnos negatív volt, bár ha nagyon akartam, akkor beleláthattam a pozitívat. Volt egy halvány reménysugár, de a történteket ismerve azért nem számítottam sok jóra. 

Április 29. 20:30-kor megjött az eredmény: HCG: 11 

ELINDULT. Sok remény nem élt bennem, ugyanis 20-40 körül kellene lennie... Jeleztem a koordinátornak, az eredményt, ő konzultált másnap az orvosommal, illetve az itteni nőgyógyászomat is felhívtam, mindketten azt mondták folytassam még és 4-5 nap múlva menjek el ismét vérvételre. Ha emelkedik akkor jók vagyunk, legalábbis egyelőre, ha nem akkor ez is ennyi. 

Mint említettem már lehet többször is, de velünk nem történik túl sok jó, hát most is így történt. 05.03. HCG:0. 

Több dolog is kavarodott bennem. Vannak amiket ide nem írhatok le, mert egyrészt nem méltó hozzám, másrészt nem gondolom, hogy ilyen szavakat használhatok. 

Szóval a  sírás volt a legjobb barátom, illetve a zuhanyzó, ahol senki nem hallja és látja a sírásomat. Szeretek egyedül szenvedni, nem hiányzik sem az, hogy sajnáljanak, sem az, hogy miattam más is rosszul érezze magát. Mondjuk utóbbi ellkerülhetetlen, de nem akartam fokozni ezt a gyászos hangulatot. 

Nem mondom, hogy nagyon vallásos családból származom, de anyukám gyermeki hite mindig erőt adott, és ő mindig bízik Isten erejében hatalmában, nem tudom mijében. Szóval itt úgy még nyomokban én is tartalmaztam hitet... Egyébként minden beültetés után, amikor egyedül hagytam 20 percre abban a helyiségben elmondtam egy imát. Úgy voltam vele, hogy most hátha. Az előző biztos nem volt elég szép, túl gyors volt nem tudom, de valami baj biztos volt vele. 

Úgy gondoltam szeretnék erről is beszélni, és akarok is, mert mindenki azzal jön, hogy majd Isten megsegít, meg majd Isten azt ad ami nekem jó, meg majd bla bla bla. Eddig amit adott... 

Belefáradsz mindig azért hálát adni, hogy élsz, hogy egészséges vagy (mondjuk nem én, de valaki biztos), hogy van tető a fejed fölött, hogy van mit enned, hogy látsz, szagolsz, hallasz stb. Persze hurrá, örülök, csak mégis igazságtalan az élet.  Itt még úgy voltam vele, hogy rendben, megprónálom magamban tartani azt a minimális hitet, ami maradt. Következő beültetésig még növelni is szeretném, ha anyukám hisz benne, akkor nekem is kell és akkor hülyeség nem lehet és anyukám nekem mindig a legjobbat akarja. 

Továbbra is erősnek kell maradni, továbbra is harcolni kell, szedd össze magad, csöppenj vissza a hétköznapokba, ne agyalj, ne olvasgass, ne stresszelj, végezd a dolgod, mosolyogj, légy türelmes, légy vidám. Beszélj szépen másokkal, akkor is ha nem érdemli meg, maradj jó ember, akkor is ha nem azt kapod vissza, segíts másoknak, akkor is neked senki nem segít. 

Ezek ilyen berögzült utasítások saját magadnak, amiket ebben a helyzetben naponta 100x is el kell mormolnod és meg kell fogadnod, hogy ne változz át valami gonosz erővé, mert az téged tesz tönkre, és téged minősít, márpedig ezt nem engedheted meg magadnak, hogy mások rossznak lássanak és nem mások miatt, hanem mert nem tudsz elszámolni a lelkiismereteddel, mert ez az egy jó tulajdonságod még megvan: a lelkiismeret.

Itt még korán sem ér véget a borzalom. Sokkal több, sokkal megrázóbb dolgok vártak még ránk, ha ezt akkor tudom...