Viharos boldogság
Ahogy közeledünk a vége felé egyre nehezebb írni, annyi minden kavarog bennem, és úgy érzem nem tudom átadni, azt amit szeretnék. Valószínűleg a végén minden össze fog állni.
Elérkezett a várva várt vérvétel ideje: 2024.08.05. a nap, amikor minden megváltozott....
Atya ég mennyire vártam, hogy mit mutat, hogy igaz-e amit a teszt mutatott, vagy csak tévedés és fals pozitív...
De nem.
HCG: 508 a progeszteron viszont alacsony volt, így nagyon meg is ijedtünk, hogy most mi fog történni... Akkor hittük el először, hogy velünk is történhetnek jó dolgok. Mi is megérdemljük a boldogságot. Csak ültünk az ágyon, én bőgtem szokásomhoz híven, és nem tudtam elhinni. Többször rá kellett néznem, hogy ez most tényleg 508 vagy 5,8 vagy egyáltalán ez az én eredményem.
Beszéltem a koordinátorral, ő továbbított a doktor úrnak az eredményt. Emeltünk a progeszteron adagon, és nagyon sokat pihentem továbbra is. A kellemes tünetek közé megérkezett a puffadás is. Nem tudtam már elviselni a nadrágot sem magamon, minden zavart, hisztis voltam. Féltem. Mindent jól akartam csinálni.
Hálás voltam, hogy az imáim célba értek.
Azért még a félsz mindig ott csücsült a vállamon, aggódtam, hogy a túl alacsony progeszteron miatt, nehogy vetélés legyen a vége.
08.09-én kellett újabb vérvételre mennem, hogy megnézzük hogyan emelkedik a HCG, illetve a progeszteron hogy alakul.
eredmény: progeszteron 525, HCG 4233. ZSíííírrr, minden oké. Csoportokban olvasgattam, eredményeket néztem, mindent tudni akartam, és elég magas volt a progeszteron szintem, párom látta, hogy aggódok, kérdezte mit jelent ez de őszintén én sem tudtam, csak azt írták a csoportokban, oldalakon, hogy ikerterhesség esetén lehet ennyire magas mindkét érték. Lehet teljesen normális egy baba esetében is, de akkor ő nagyon erős :)
08.14-én ismét vérvétel.
Progreszteron: 368, HCG 21820. Micsodaaaa eredmmények hölgyeim és uraim. Na ki volt a legboldogabb a világon? Na kiiii?- HÁT ÉÉÉÉNNNN.
Közben persze mindent túlaggódtam, túlgondoltam. Applikációt töltöttem le, hogy lássam, hogyan kell rendesen fejlődnie.
Hozzátartozik az egész sztroihoz, hogy lombikos babák esetében is ugyan úgy számolják a terhességet, mint normál terhesség esetén attól függetlenül, hogy mindent tudunk pontosan mi mikor történt. Szóval az utolsó menstruációtól számítják, ami 07.05. volt, tehát kb 5 hetesek voltunk.
A hasam nagyon nyomott, szúrt mindent csinált, ami nagyon megrémisztett, így felhívtam a nőgyógyászomat, hogy nem tudna-e nekem egy időpontot adni szombatra, mert izgulok, félek, minden bajom van. Tudtam, hogy korai még, de akartam egy kis bizonyosságot, hogy nincs vérzés, nincs semmi baj, természetes, hogy fáj a pocakom.
Beültünk a váróba 08.24-én. Kb 3 percet kellett várni, de örökkévalóságnak tűnt. Mikor szólítottak szerintem úgy dobogott a szívem, hogy az egész város hallotta.
Elmondtam mindent, mikor volt a beültetés, milyen gyógyszereket szedek, milyen injekciókat szúrok, megmutattam a vérerdményt.
Felfeküdtem a székbe, abba a székbe, ahol soha nem történt még semmi jó velem, ami valamiért csak negatív eredményeket és híreket adott mindeddig a pillantig.
Doktor Úr mosolygott, majd bekapcsolta a hangot és ott voltak, igen VOLTAK 2-en. 2 pici szív dobbanása, ami az univerzumot jelentette. Mindig tudtam, higy csodálatos, de azt, hogy ennyire azt álmomban sem gondoltam volna.
Megmutatta mindkét kis pötyikét, hol vannak, hány mm-esek 6,9 és 7,1. 2 ennyire kis valami, hogyan tud ekkora örömet okozni? Hogyan lehet ekkora hatással az emberre? Mindegy. Lefotózta, majd a páromat is behívta, aki csak annyit látott, hogy nem tudok megszólalni és könnyes az összes szemem. Igazából megszólalni sem tudtam, gondolom megijedt, hiszen akkor is pont ilyen fejem van amikor szomorú dolog történik, de aztán megmutatta a monitoron a 2 kis babócát és minden értelmet nyert. Az ő szeme is csillogott, bár őt ismerve már tuti azon gondolkodott, hogy JÉZUSOM mi lesz velünk 2 gyerekkel :) .
Hazafelé igazából azt sem tudtam mit csináljak. Autóval menjek haza vagy inkább szárnyaljak és a boldogság repítsen.
09.03. A nap amikor minden megváltozott, amikor a maradék hitem, lelkem meghalt és azt kívántam bárcsak a testem se élné túl...
Kassára mentünk ultrahangra. Úgy vártuk ezt a napot, mint eddig még soha egyiket sem. Láthatjuk és hallhatjuk a bogyókat :)
Megérkeztünk. Mindenki mosolyogva fogadott minket, mindenki elhitte, hogy valami csodát fognak ma látni.
Bementem a vizsgálóba, felfeküdtem a székbe, egy addig még ismererlen doktornő kezdett el vizsgálni. Nem beszélt ő sem magyarul, de nem is kellet. Az arckifejezés megértéséhez nem kell egy nyelvet beszélni. Valami gond van, de miért nem mond senki semmit? Miért nem hallom a szívhangot? Mi történik? Persze nem akartak pánikot kelteni, de akkor már késő volt. Tudtam, hogy baj van.
- NINCS SZÍVHANG
Egy sem? Semmi??? Mi történt? 1 hete még minden rendben volt, 1 hete még mi voltunk a legboldogabbak, 1 hete a világ egy jó hely lett számomra is, 1 hete még terveket készítettem, 1 hete minden csodás volt. MI A PICSA TÖRTÉNT?
Hüvelyi ultrahang is megerősítette, hogy egy nagy büdös némaság van.
Közben a korrdinátor kiment a férjemért, aki látta, hogy baj van, nincs mosoly, nincs gratuláció, semmi nincs.
Közben ott a székben megsemmisültem, azt kívántam bárcsak az én szívem se dobogna, bárcsak csettintésre véget lehetne vetni mindennek. Senkire nem gondoltam, senki nem számított. Az én testem volt az aki cserben hagyott. Nem kell az együttérzés, nem kellett abban a pillantban semmi. Megszűnt a világ körülöttem, nem emlékszem ezek után kb. semmire, arra sem, hogy a klinikáról hogy jöttünk haza... Tettem, amit kellett... felhívtam anyukámat, hogy elmondjam neki mi van és hogy kell valaki aki kiszedi belőlem az addig a kevés ideig a világot jelentő kis babákat (tudom, hogy ilyenkor még nem lehet így hívni, de mindegy). Éreztem, hogy ő sem tudja hova tenni, de nem kérdezett semmit, nem mondott semmit.Bíztott abban, hogy ez csak egy rossz ultrahang vagy valami hiba van, vagy nem látják nem hallják. Mindenki süket és mindenki vak. Ismer annyira, hogy tudja ilyenkor jobb csendben maradni.
Ültem hazafelé az autóban és bőgtem. Néztem az utat, amit annyiszor megtettünk, hogy idáig eljussunk, annyi mindent átéltünk itt, annyi szaron mentünk keresztük, de annyi jót is kaptunk, ami végül sosem maradt a miénk, mindig elvették tőlünk.
Tisztában voltam vele, hogy 12. hétig a legkritikusabb minden, bizonytalan és semmi sem vehető készpénznek, mégis jó volt elhinni, bízni.
Itt volt az a pont, ahol rájöttem, hogy JOGOM VAN DÜHÖSNEK LENNI, jogom van nem hinni, és jogom van utálni mindent. Meg is tettem mindet. Már nem hiszek semmiben, abban főleg nem hogy a jó emberekkel jó történik, abban sem, hogy egyszer úgyis minden jóra fordul, abban sem hogy minden megoldódik, abban pláne nem, hogy Isten csak jót akar. Benne sem hiszek. Dühös vagyok minden elfecsérelt imáért, minden szép pillanatért, amit aztán elvett. Miért adunk valamit, ha aztán úgyis elvesszük? Miért jó ezt a sok szenvedést végig nézni? Nem gondolom, hogy rossz ember vagyok. Vannak hibáim, tettem rosszat. De soha nem szándékosan, és soha nem ártó szándékkal. Senkinek nem kívánok sosem rosszat, senkitől nem sajnálok semmit, ott segítek, ahol tudok, azon akin tudok. Akkkor miért?
A tudományban hiszek, abban hiszek, ami megtörtént, és magamban hiszek. Minden más nem létezik, minden más csak fikció és mese, azért, hogy el tudják hinni az emberek, hogy jó márpedig létezik.
Egy lószart. Nem létezik jó vagy rossz, nem létezik csoda és nem létezik véletlen, karma és sors sem. Nincs ilyen.
Van akinek bejött az élet, van akinek nem. Van aki annak ellenére, hogy mindig rossz volt, mindenkinek ártott most mégis jól él, és boldog. Egyszerűen mindenki él. Persze van, aki megváltozott, nem feltételezem azt, hogy ez álszentség, de, hogy igazságtalan az tuti.
Így változott egy tüneményes, aranyos, életvidám, naív kislány életúnt, megkeseredett felnőtté.
Viszont most adok a cicáimnak enni, és elmondom nekik, hogy milyen jó, hogy ők vannak nekem, és benyávogják az életemet.